Brodarics

A MAGYAROKNAK A TÖRÖKÖKKEL MOHÁCS MEZEJÉN VÍVOTT ÜTKÖZETÉNEK IGAZ LEÍRÁSA

Azon időben, mikor Szolimán 1526-ban Magyarországot igen nagy sereggel
támadta meg, Lajos uralkodott, ezen a néven a második, Magyar- és
Csehország királya, Ulászló-Kázmérnak a franczia Candalei Annától [1] való
fia, ki atyját még gyerekkorában veszítette el, s 21. évében volt akkor, a
mikor a török hadjáratot indított ellene. Pár hónappal atyja halála előtt
jegyezték el neki [2] Máriát, Károly császárnak és Ferdinandnak, Austria
herczegének nővérét, a kit mihelyt felserdült, rögtön nőül is vett; nénje,
Anna, ugyanakkor nőül ment Ferdinandhoz. Lajos nyulánk ifjú volt;
testalkatának szépségére nézve kitünt kortársai között; oly különös
természeti jósággal és oly erényes jellemmel volt felruházva, hogy, ha
magasabb kort érhetett volna, kétségkívül igen-igen jó és kiváló
fejedelmet birtunk volna benne. Nagyon szelid, a legkevésbbé sem durva,
minden jó és nemes iránt fogékony, s arra önkényt hajló jellemű volt;
azonkívül a fegyverforgatásban, lovaglásban, vadászatban és más hasonló,
vitéz ifjúhoz illő foglalkozásokban serény, a mellett igazságszerető és
állhatatos volt; a rábizott titkot is nagyon jól meg tudta őrizni.[3]

Ugyanakkor a nádorságnak nevezett tisztséget, mely a király után a legelső
a világi méltóságok között, Báthory István viselte, annak a Báthory
Istvánnak, a ki Mátyás király alatt derekasan és nagy dicsőséggel
kormányozta Erdélyt, testvérétől, Andrástól származó unokaöccse. Erdély
élén ekkor Zápolya János szepesi gróf állott, az, a ki nemsokára a királyi
trónt nyerte el; atyja, István, reá és testvérére, Györgyre, nagy vagyont
hagyott; a nemesség annyira kedvelte őt, hogy már gyermekkorától fogva
mindenki úgy tekintette őt, mint a királyi trón örökösét, ha az törvényes
utód nem létében ürülne meg, s mindenki reá irányozta tekintetét.
Nagy-Oláhországban, melyet Moldvának hívnak, István, Kis-Oláhországban,
melyet Havas- Alföldnek neveznek, Radul uralkodott, mindkettő a magyar
királynak alattvalója, Dalmáczia, Horvátország és Szlavónia bánja, - mert
ezt a tartományt egy tisztviselő kormányozza, a kit mi tengermelléki
kapitánynak is mondunk, - Batthyányi Ferencz volt, ki hűséges
szolgálataival a királynak még mint gyermeknek megnyerte a kegyét.
Temesvárt s az ország alsó részeit Perényi Péter védelmezte; azzal a
Zápolya János szepesi gróffal együtt, a kiről már szólottunk, ő őrizte az
ország koronáját is, a mely atyjának, Perényi Imrének halála után nála
maradt. A Szerémségnek, s az ország azon részének, mely a Száva és Dráva
között a Duna partján fekszik, Tomory Pál kalocsai érsek állott az élén,
ki azon szerzetesek rendjéhez tartozott, kiket a szabályokat megtartó
kisebb testvéreknek (4] nevezünk; ez igen szerény ember volt, ki a
szerzetes rendbe való lépése előtt vitézségének igen sok kiváló jelét
adta, több ízben szembeszállván az ellenséggel. Megüresedvén később a
kalocsai érsekség, minthogy ezen egyháznak Nándorfehérvárnak kevéssel
előbb történt elvesztése (5] miatt védelmezőre is, meg lelkipásztorra is
szüksége volt, az országgyűlésen mindnyájan azt követelték, hogy Pált,
ha a rendből önként kilépni vonakodnék, erőszakkal s a pápa parancsával
kényszerítsék a rendből való kilépésre, s bizzák meg őt azon egyház
vezetésével s azoknak a helyeknek az ellenségtől való védelmezésével.
Ő sokáig, s nemcsak szinből, hanem valóban, vonakodott, de végre is
kénytelen volt a király s az ország akaratának engedelmeskedni. Ebben az
állásban mindenkinek, még rosszakaróinak beismerése szerint is (mert
hiszen semmiféle kiváló erény nem lehet irigység nélkül), akként viselte
magát, hogy semmit sem mulasztott el nemcsak azon dolgok közül, melyek
a jó katonához és hadvezérhez, hanem azok közül sem, melyek a jámbor
emberhez és jó érsekhez illenek; előbbi szigorú életmódját sem testének
ápolása, sem egyéb dolgok tekintetében nem enyhítette, sem meg nem
változtatta. Gróf Frangepán Kristóf, a kit egy pár hónappal azelőtt nagy
ígéretekkel rábirtak, hogy Ferdinand herczeg szolgálatát elhagyva, az
ország szolgálatába lépjen, minthogy később azon jutalmak helyett, a
melyeket várt, nem csekély igazságtalanság érte őt, visszatért oda, a
honnan jött, t.i. Ferdinandhoz.[6] A kanczellári tisztséget Brodarics
István viselte, ki Felső- Pannoniának azon részében született, a melyet
most általában Szlavoniának neveznek; erre a tisztségre római követsége
után hivták meg őt, melyből éppen akkor tért vissza [7], bár több volt
benne a jó szándék, mint a tehetség. A kincstartó Thurzó Elek volt, ki ezt
az állást már azelőtt is többször derekasan viselte. A pozsonyi és budai
vár kapitánya Bornemissza János volt, ki nagy befolyásnak örvendett a
királynál, a kit gyermekkora óta nevelt, s elhatározására nagy befolyást
gyakorolt; köztiszteletben állott, úgy agg kora, mint a miatt is, hogy úgy
ismerték őt, mint komoly jóságos, a király iránt rendíthetetlen hűségű
embert.

Ezek a felsoroltak voltak akkor a köztisztviselők. A többi főpapok és
főurak inkább a saját ügyeikkel törődtek, Szalkai László esztergomi
érsekprímást és főkanczellárt kivéve; ő ugyan néhány hónappal előbb, vagy
azért, mivel nem tehetett máskép, vagy azért, mert nyugalmasabb élet után
vágyott, az úgynevezett titkos királyi pecsétet visszaadta a király
kezébe, melyet azután Brodarics Istvánnak adtak át, de azért még mindig
igen nagy tekintélynek örvendett, s nagyobbára mindenben az ő akarata volt
irányadó; a király is méltósága, életkora, bölcsessége, s azon ügyekben
való jártassága miatt, melyeknek hosszú időn át élén állott, inkább
hallgatott reá, mint bárki másra, különösen, ha nagyon fontos ügyekről
volt szó.

Körülbelül ilyen volt Magyarország helyzete, mikor Lajos király hirül
vette, hogy Szolimán, összes szomszédjával több évre békét kötvén,
szárazon és vizen hadat indít ellene. Igen jó alkalmat nyujtott
Szolimánnak Nándorfehérvár és Szabács, melyeket egy pár év előtt hajtott
hatalma alá, miután ugyanakkor Zalankát [8] és a többi, a Száván túl levő
városokat lerombolta egészen Péterváradig; ezt az egész területet régi
névvel most is Szerémségnek (Sirmium) nevezzük. Ez által annyira szabaddá
vált az út az ellenség számára Magyarországba, hogy valahányszor a Száván
átkelni s Magyarországra betörni akart, alig lehetett őt ebben
megakadályozni.

Alsó-Magyarország ezen részének élén ekkor, mint fennebb mondottuk, Tomory
Pál állott; mihelyt ő megtudta a töröknek Magyarországba jövetelét, nem
elégedett meg azzal, hogy ezt levelek és követek utján már előbb többször
is hirül adta a királynak, hanem gyorsan könnyű kocsira szállva márcz.
20-án hirtelen az akkor Visegrádon időző királynál terem, értesiti őt
az ellenség közeledtéről és készületeiről s az országot fenyegető
veszedelemről, s előterjeszti a saját erejének az ellenség visszanyomására
való elégtelenségét. Gyors cselekvésre van szükség úgymond; meg kell
akadályozni az ellenséget abban, hogy a Száván Nándorfejérvárnál átkeljen;
ez nehéz ugyan, de ha idején történik az intézkedés, mégsem egyáltalában
kivihetetlen; ő, ha kellő támogatásban részesül, igéri, hogy a maga
részéről mindent meg fog tenni.

A királyt a hallottak nagyon megrendítették, s minthogy a török közeledtét
több más helyről is megerősítették, az akkor mellette levők tanácsára
országgyőlést hív össze Szt.-György vértanú napjára, mely a legközelebbi
ünnep volt. Ezen a rendek az ország minden részéből nagy számmal jelentek
meg, s mindarra vonatkozólag hoztak itt határozatokat, a mi szükségesnek
látszott az ország védelmére. Többek között azt határozták, hogy a
szűzanyának Erzsébetnél való látogatásáról nevezett napon, mely július
hónap második napjára szokott esni, az ország összes főurai, úgy az
egyháziak, mint a világiak, s az egész nemesség s fejenként bizonyos számú
jobbággyal jelenjenek meg Tolnán, hogy innen a királlyal az ellenség ellen
menjenek.  Közben a király tegyen előkészületeket a háborúra. A keresztény

fejedelmeket, különösen a szomszédokat követek útján figyelmeztesse a
közös veszedelemre; a cseheket, morvákat és sziléziaiakat pedig úgy
követek, mint levelek útján szólítsa fel, hogy a kellő segítséget s egyéb
igért dolgokat állítsák ki. Ne mulassza el azt sem, hogy a római pápát
sürgesse azon pénzösszeg emelésére, melyet katonák szerzése czéljából
szokott adni Magyarországnak. Zsigmond lengyel királlyal, a király
rokonával, másként állott a dolog, minthogy ő kevéssel előbb szövetséget
kötött a törökkel, még ezt a módot sem vetvén meg a veszedelemnek
országáról való elhárítására, ha már ezt a keresztény fejedelmeknek
széthúzása következtében másként nem érhette el; úgy látszott tehát, hogy
ez a derék és szavatartó fejedelem a vele szövetséges uralkodó ellen semmi
segítséget nem fog nyújtani. Ugyan így állott a dolog a velenczeiekkel is.

Ugyanazon gyűlésben megengedték a királynak, hogy ha a kincstár
szegénysége miatt, a mely azoknak rossz kormányzata folytán, kik az állam
élén állottak, teljesen ki volt űrítve, szükségesnek tartaná az egyházi
kincs egy részének lefoglalását, azt megteheti, s hogy ez minden káros
következmény nélkül megtörténhessék, oklevelével a római pápa is megadta
erre az engedélyt. Végül azok közül, kik itthon voltak, kettőt jelöltek ki
ezen hadjárat vezéréül: gróf Frangepán Kristófot, kiről fentebb tettünk
említést, és gróf Salm Miklóst.

Miután ezen s még több más ügyeket abban a gyűlésben ekként elintézték, a
király, minden dolgot kellőképp meghányva-vetve, a gyűlést eloszlatja; ő
maga a lehető legnagyobb szorgossággal lát hozzá a gyűlés határozatainak
végrehajtásához. Mindenek előtt ír a veszedelemről az összes keresztény
fejedelmeknek; mindnyájuktól segítséget kér; különösen pedig Károly
császártól és Ferencz franczia királytól, ki csak kevéssel előbb szabadult
ki a fogságból; mindkettőhöz forró kérelmet intéz, hogy ne hagyják őt
el ilyen nagy veszedelemben. A francziák királyának még azt is eszébe
juttatja, hogy mint fogoly Pizzigyto [9] városában mit igért neki követe
[10] útján Magyarország megvédésére s a nyujtandó segítségre vonatkozólag,
ha Isten visszaadja előbbeni szabadságát: most itt az ideje, hogy
igéreteit beváltsa, a mikor Isten kegyelméből módot nyert azok
beváltására, őt pedig égető szükség kényszeríti arra, hogy ezt kérje. Azon
kívül alkalmas követet küldött másik sógorához, Ferdinand herczeghez és
más birodalmi fejedelmekhez is, a kiknek akkor birodalmi gyülésük volt
Spiraban. (Speier) Követet küldött Csehországba, Morvaországba,
Sziléziába, s érintkezésbe lépett báró Burgio János Antallal is, - a ki
akkor a pápa megbízásából volt a királynál, hogy járjon közbe a pápánál az

iránt, hogy ilyen nagy hadi teher elviselésére nagyobb pénzösszeget
küldjön. Az egyházi kincsek felének beszedését másokkal együtt Macedoniai
Lászlóra bizta, ki kevéssel az előtt a kanczellár kedvéért a szerémi
püspökséget a pécsivel [11] cserélte fel az ezüstnek pénzzé veretésével,
vagy a pápai követ beleegyezésével csupán csak ezen háború czéljaira a
katonák között való kiosztásával pedig Gerendi Miklóst bizta meg. Ezen
kívül a kincstartó pénzt szedett az apátoktól, prépostoktól, káplánoktól,
a városoktól, melyeket szabadoknak nevezünk, a szászoktól, az
erdélyiektől, a zsidóktól; mindenünnen gyüjtötték a pénzt a háború
czéljaira úgy hogy egy pár nap alatt nem csekély pénzmennyiség gyült
össze, a melyet a hadjáratnak fentebb mondott czéljaira fordítottak.

Ez alatt folyton érkeztek részint levelek, részint követek a kalocsai
érsektől s az erdélyi vajdától, hogy a török már Nándorfehérvárhoz
közeledik, és hogy csapatainak egy része, melyet előre küldött, már átkelt
a Száván. Ez a körülmény még inkább sarkalta a királyt és a körülötte
levőket az ügyek siettetésére, mindenek előtt pedig az ellenségnek, ha már
a Száván való átkelését megakadályozni nem lehetett, a Dráván való
átkelésének megakadályozására.

De úgy látszik, itt van a helye annak, hogy, miután úgy a Szávát, mint
egyéb folyókat és helyeket is többször kell említenünk, egész
Magyarországnak fekvését, különösen pedig azon helyekét, a melyeken át
jött ellenünk az ellenség, s a melyeken át mentünk mi ellene, s végül azt
a helyet, a hol a csatat történt, röviden leírjuk.

Egész Magyarországnak, a melyet köztudomás szerint vagy a hunokról, vagy a
magyarokról, ezekről a mindenesetre Scythiából származó népekről neveznek
most Hungariának, közepén folyik végig a Duna, az összes európai folyók
közül a legnagyobb, a mely a Mars-erdőben ered Ulmnál. A Duna két részre
osztja az országot, innensőre és túlsóra, - mert úgy beszélünk most,
mintha Budán, az ország székhelyén lennénk. Az innenső részen terült el
hajdan Pannonia; ezt a részt Magyarország túlsó részétől a Duna,
Ausztriától és Noricumtól a hajdan Cetiusnak nevezett hegység [12] lába,
Szlavóniától a Dráva, Boszniától és Ráczországtól a Száva folyó választja
el. De a Duna mellett fekvő s Nándorfehérvárhoz közel eső területen,
egészen a Száva torkolatáig, a hol a Dunába ömlik, három kerületet, a
melyeket mi megyéknek nevezünk, elválasztunk Szlavóniától: Valkót,
Pozsegát, és Szerémet.  Ennek a dunáninneni Magyarországnak a fővárosa az
a Buda, a melyről már szó volt, t.i. az ország székhelye. Nevezetesebb
városok még itt Székesfehérvár, a mely mint a királyok koronázási és
temetkezési helye hires, Esztergom primási, Pécs püspöki székhely, azon
kivül Sopron, Győr és Szombathely, Sz.- Mártonnak és Stridon,
Szt.-Jeromosnak a születéshelye. Sok kiváló folyó van itt a Dunán és
Dráván kívül is, melyeket fentebb említettünk. Két igen nagy tó van az
ország ezen részében: a Balaton és a Fertő; az első hosszúságában
körülbelül 13 mérföldnyire terjed, a második nem ily hosszú, de a
balatonnál sokkal szélesebb.

Magyarországnak ezen innenső részéhez csatlakozik a Dráván túl Szlavónia,
egykor felső Pannoniának egy része, a mely a Száva és Dráva között
fekszik; de a Száván messze túlnyúlik egészen az Unnáig, - mert így hívják
most ezt a folyót, - a hol Horvátország kezdődik. Ez után Dalmáczia
következik az Adriai- tenger partja mellett, mely részint Velenczének,
részint a töröknek van alávetve; legkisebb az a része, mely a magyar
király birtokában van. A szárazföld belsejét a bosnyákok és ráczok bírják,
kik régente Felső-Moesia lakói voltak. Szlavónia fővárosa Zágráb,
Horvátországé most Bigihon, [13] régente Fumium volt; Dalmácziáé azon a
részen, mely a magyarnak van alávetve, Zeng, Bosznia, Jajcza, Ráczországé
vagy Szerbiáé Nándorfehérvár. Ez Magyarország dunáninneni része, s ezek
azok a tartományok, melyek a Duna s az Adria öble között vannak.

Magyarországnak dunántúli részét a Pozsony fölött kezdődő s hatalmas
kanyarulattal egészen a Fekete-tengerig nyúló Kárpátok választják el
Morvaországtól, Sziléziától, Lengyel- és Oroszországtól egészen addig a
helyig, a hol a Máramarosnak nevezett terület van. Innen kezdve már más,
Szeverin [14] felé húzódó hegységek és erdők választják el Erdélytől és
Havasalföldtől. Ezt a dunántúli Magyarországot a Tisza, észak valamennyi
folyója közül, a mint eddig elé ismerjük, halban a legdúsabb folyó hasítja
végig, mely a máramarosi hegyekből ered, s a mely többek között két kisebb
hajózható folyót vesz föl a Szamost és Marost; mindkettő erdélyből jön.
Magyarország ezen részének is vannak nevezetesebb városai: észak felé
Pozsony, N.-Szombat, Trencsén (ez utóbbi mellett folyik a Vág, mely
Komáromnál ömlik a Dunába); továbbá Nyitra és Beszterczebánya több más
bányavárossal és arany-, ezüst- és rézbányákkal; úgyszinténVácz, a Budával
szemben fekvő Pest, Eger, Kassa és néhány kiváló szepesi város, Dél felé
van Kalocsa, Bács Szeged; a Tiszán túl Várad, Debreczen, Asszonypataka
[15] arany- és ezüstbányákkal, Csanád, és a hires temesi vár; ez utóbbi
kapitányságot képez, mely rangra a harmadik az ország kapitányságai
között; Szörény, hol az egykor Traian császár által épített híd
maradványai most is láthatók; vannak még más városok is, melyeknek
felsorolását azonban tiltja a történetírói rövidség. A Tisza Titelnél
ömlik a Dunába, nem messze Péterváradtól, mely a Dunának innenső partján
fekszik.

Azokon a hegyeken túl, melyekről azt mondottuk, hogy a Kárpátoktól Szörény
fölé húzódnak, fekszik Erdély, egykor Dácziának egy része. Ennek a
fővárosa Gyula-Fehérvár, melyet vagy Julius Caésarról, vagy inkább
Gyuláról, bizonyos hun vezérről neveztek így. Sok kiváló város van itt,
melyek közül Szebent, Brassót, Kolozsvárt, Beszterczét és még több más
várost is a németek, kiket mi szászoknak nevezünk, alapították és lakják.
Itt vannak a székelyek; vad és harczias nemzet ez, kik között nincs nemes
és paraszt, mert jogaikra nézve - a helvétek mintájára - mindnyájan
egyformák. Maga Erdély mindenféle terményben bővelkedik; különösen
aranyban, ezüstben és más érczekben gazdag, úgyszintén sóhegyekben is;
kitűnő lovakat nevel; bor is bőven van itt, de nem olyan jeles, mint
Magyarországon vagy Slavoniában. Erdélyt a két Oláhország veszi körül:
Havasalföld és Moldva; amaz a Dunára, ez pedig a Fekete- tengerre
támaszkodik; midkettő Erdélylyel együtt Európának azon részén terül el,
mely hajdan Daczia volt.

Így tehát azt az egész dunántúli területet, a mely nemcsak Magyarországnak
dunántúli részét foglalja magábn, hanem Erdélyt is mindkét Oláhországgal
együtt, a Duna, a Kárpáthegység, a Feketetenger és ismét a Duna határolja.

Ennyit általánosságban Magyarország fekvéséről; hátra van még, hogy kissé
részletesebben szóljunk azokról a helyekről, a melyekre nehezedett ennek a
háborúnak egész súlya. Ha a Duna partján lefelé haladunk, Buda alatt -
néhány kevésbbé jelentős falun és községen kívül - elérjük Paksot, azután
Tolnát, mely 16 magyar mérföldnyire van Budától, azután Báttát, Bátta
alatt Mohácsot, mely a Duna partján fekszik.

Mohácstól jobbra a dunáninneni terület belseje felé van Pécs, a hohácsi
vész előtt Magyarország nevezetesebb városainak egyike, mely négy
mérföldnyire, vagy valamivel távolabb fekszik a Dunától, három
mérföldnyire a Drávától. A Dráva felé van Siklós, a Dráván túl Valpó
hatalmas erődítményekkel.

Mohács a Dráva folyótól körülbelül 4 mérföldnyire van. Attól a helytől, a
hol a Dráva a Dunával egyesül, feljebb a tulsó parton van Eszék városa s
mellette valami nagy város romjai abból az időből, a mikor Pannonia a
rómaiaké volt; talán valami római gyarmat maradványai ezek, mindössze két
mérföldnyire a Dráva torkolatától. Azon a helyen, a hol Eszék fekszik, a
Dráva nagyon összeszorul, s hídverésre alkalmas; ezt felhasználva a mieink
akkor, a mikor Nándorfehérvár elveszett, hidat építettek itt, hogy a
hadsereget át lehessen vezetni. Eszék után Erdőd következik a titeli
prépostság várával, mindenfelől erdőktől körülvéve; kevés fáradsággal igen
jól meg lehet erősíteni ezt a helyet, minthogy a természet is segítséget
nyújt; aztán Baró [16] Valkó, Zatha, [17] s azon a vidéken, melyről már
szóltunk, Bács, Magyarországnak második érseki székhelye, mely mezőségen
fekszik, a mint hogy az az egész terület is, mely a Duna és Tisza között
nyúlik el, mezős síkság, s ezért marha- és baromfitenyésztésre kiválóan
alkalmas. Zahtától tovább a parton fekszik Ujlak, [18] igen erős várral
biró város. Itt kezdődik a boldog és igen termékeny Szerémség, mely
nemcsak az egész északon igen hires bort termel, hanem minden egyéb, az
ember hasznára szolgáló dologban gazdag, hajdan sok császárnak, sőt, mint
a római évkönyvek bizonyítják, egy olyan embernek is anyja és nevelője, ki
a római pápaságra jutott; régente hasonló nevű hires város [19] is volt
itt, melynek nyomai állítólag most is megvannak. Csodálatosan kellemes itt
a vidék, csodálatosan termékenyítő a nap melege, szerfölött enyhe az
éghajlat, a mi már abból is megérthető, hogy ez a tartomány csak három,
legfeljebb négy napi járóföldre van az Adriai-tenger partjától.

Az Ujlak felől jövőnek először Bánmonostor esik útjába, a szerémi
püspökség székhelye, s mielőtt Péterváradra érkeznénk, Kameniket találjuk;
ez alatt van Pétervárad várral, mely város a kalocsai egyháznak van
alávetve; ez a hely van nyitva Nándorfehérvár elvesztése óta
Nándorfehérvárt pótolni. Azután Szalánkemén következik, s más kevésbbé
nevezetes városok, melyeket az utóbbi nándorfehérvári veszteség után a
török lerombolt. Ez után azon szögletben, ahol a Száva a Dunába ömlik, van
Zemlén [20] vára; ezen vár és Belgrád között van a Száva torkolata, s a
két folyó összefolyásának másik oldalán Belgrád, melyet az ellenséggel
vívott annyi ütközet tett híressé, s melynek bevételében, bár már-már el
volt foglalva, Hunyadi János, Mátyás király atyja, Magyarország
kormányzója, Capistran János baráttal együtt Amurátot [21] a törökök
egykori szultánját, nemzetünk nagy dicsőségére, megakadályozta. Ezt a
várat mi Nándorfehérvárnak hívjuk; mások Görögfehérvárnak mondják, a
régiek Tauriumnak nevezték. Magyarország felé eső része meredek sziklán
fekszik; alatta terül el a hasonló nevű város; a vár egyik oldalon a
Dunával egyenlő Szávára, a másikon a mellette folyó Dunára néz.

Ilyen Magyarországnak s azon helyeknek fekvése, hol olyan nagy veszteséget
szenvedtünk. Mert arra, hogy mindazokat az adományokat felsoroljuk,
melyekkel a természet Magyarországot gazdagabban ruházta fel, mint -
bátran mondhatjuk - Európa többi országait, külön kötetre volna szükség;
mi, hogy annál könnyebben áttekinthető legyen, ilyenformán akartuk
olvasóinkkal Magyarország fekvését megismertetni.

A király tehát, - hogy tárgyunkra térjünk vissza, - mihelyt megtudta, hogy
a török csapatok már átkeltek a Száván, attól tartván, hogy a török a
Száván való átkelés után őt megelőzve, egyenesen a Dráva partjainak és
azon városnak, melyet Eszéknek neveztünk, elfoglalására siet, arra
irányozta törekvését, hogy őrséget helyezvén oda megtarthassa ezt a
helyet. Ezt az ügyet a nádorra bizták, ki ekkor nem messze a Drávától
testvérének várában időzött, s aki, bár erős lábfájásban szenvedett,
serényen látott hozzá ezen feladat teljesítéséhez. Minthogy azonban azok,
kiknek az lett volna a feladatuk, hogy vagy vele menjenek, vagy
csapataikat küldjék, lanyhábban teljesítették a parancsot, mint kellett
volna, a nádor hasztalanul iparkodott teljesíteni azt, a mihez
hozzáfogott, s azért Budára jött a királyhoz, s hanyagsággal vádolván
azokat, a kik nem akartak hozzácsatlakozni, ott maradt a király mellett s
elkisérte innen az ellenség ellen induló királyt.

Körülbelül ugyanekkor valaki, [22] aki az ellenség terveit s ügyeinek
állását igen jól ismerte, titkos követ által arról értesítette a királyt,
hogy legtanácsosabb lenne, ha az erdélyi vajda a havasalföldi vajdával
együtt (Mert úgy látszott, hogy e tekintetben a király ennek a hűségében
is megbízhatik,) vagy hátban támadná meg a mitsem sejtő ellenséget, vagy
míg az ellenség egyenesen a király ellen siet, ők egyesült erővel
betörnének Thraciába [23], mely minden őrségtől meg van fosztva. Így el
lehetne érni, hogy vagy két tűz közé fogva megverjék az ellenséget, vagy
arra kényszerítsék, hogy vissza forduljon és saját birodalmának védelmére
siessen. Eleintén bizonyos okok miatt, melyeket hosszú volna felsorolni,
gyanúsnak tűnt fel ez a tanács, később a király az esztergomi érsekkel
közölte a dolgot. Minthogy ez a tervet helyeselte, a király Batthyányi
Orbán útján, akit ekkor Moldvába küldtek, megparancsolta az erdélyi
vajdának, hogy a dolgot még jobban megfontolva tegyen úgy, a mint az
országta nézve a leghasznosabbnak gondolja, s ha ő jónak találja a tervet,
magának s Erdélynek minden seregét, a havasalföldi vajdával együtt a
mondott területre vezesse. Jó részt ez a dolog lehetett az oka annak, hogy
a vajda az ütközetbe nem érkezhetett meg kellő időben.

Mialatt ezek történtek, az alatt nemcsak elérkezett, hanem el is múlt a
Tolnán való összejövetelre kitűzött idő, s mégis eddigelé még egy lélekről
sem lehetett hallani, hogy oda ment volna; úgy látszott, hogy mindenki a
királyra vár, s addig senki sem fog Tolnára menni, míg azt nem hallják,
hogy már ott a király.

Ez alatt napról-napra erősödött a hír, hogy a török mindig tovább halad,
míg végre az a hir érkezett, hogy a Száván átkelvén, s néhány közbeeső
erődítményt lerombolván, Péterváradot szállotta meg, s a várat, - szárazon
és vizen már erősen ostromolja. Ekkor a király, bár sem Csehországból, sem
más honnan nem jött még senki, s csak kevés csapat volt mellette, mégis,
hogy az országot fenyegető ily nagy veszedelemben semmit se mulasszon el
abból, a mi kitelik tőle, július 23-án Budáról elindul, hogy a Duna
partján lassanként Tolna felé haladjon, azt remélvén, hogy közben mások
is csatlakoznak hozzá. A király kevéssel Budáról való elindulása előtt
somlyói Báthory Istvánt azzal a paranccsal küldte az erdélyi vajdához,
hogy félre téve minden egyéb szándékát, minthogy az ellenség közeledése
így követeli, az összes erdélyi csapatokkal a királyhoz siessen. A
királynak, mikor Budáról elindult, Mária királynénak és az esztergomi
érseknek csapataival együtt körülbelül három ezer lovasa és gyalogosa
volt.

Még az a nap, a melyen Budáról elindultunk, Sárkány Ambrus kastélyához
érkeztünk, a mely két mérföldnyire van Budától.  Érdnek hívják ezt a
helyet. Itt a király legkedvesebb és legkiválóbb lovát elveszítette, a
mely hirtelen támadt betegségben pusztult el. A király roppantul fájlalta
veszteségét. Sokan rossz jelnek tekintették ezt. Miután a király egy pár
napig itt időzött, de senki nem érkezett ez alatt hozzá, azon kis
csapattal, a melylyel ide érkezett, tovább vonult a szomszéd faluba,
melyet Ercsinek hívnak. Miután itt is haszontalanul töltött el pár napot,
a főurak közül csupán Báthory András csatlakozott itt hozzá, még pedig nem
megvetendő számú csapatokkal, a Duna partján Penteléig haladtunk; ezen a
helyen is egy régi római gyarmat nyomai láthatók; (hasonlót mondottunk
Eszékről is). Itt ért bennünket Bácsy [24] György, az erdélyi vajda
üzenetével. Az üzenet tartalma az volt, hogy a vajda kétségben van az
iránt, hogy mit tegyen, minthogy az utóbbi napokban annyi különböző
értelmű rendeletet kapott; először néhány levél érkezett hozzá a
királytól, azután több követ - köztük Wingardi Horváth Gáspár, királyi
étekfogó mester - azon parancscsal, hogy menjen a királyhoz. Később jött
Batthyányi Orbán, a ki bizonyos, az ellenségnek a havasalföldi vajdával
együtt hátban való megtámadására vonatkozó tervet közölt vele; utoljára
érkezett somlyói Báthory István, a ki megint az első parancsot ismételte a
nélkül, hogy határozottan visszavonta volna azt, a mit Batthyányi Orbántól
üzent a király. Így tehát ő egyáltalán nem tudja, hogy ennyi tervváltozás
között mit tegyen, vagy hogy ezen rendeletek közül melyiket hajtsa végre;
ő mindenre kész, a mit a királyi felség parancsol, de mégis legjobbnak
tartja azt a tervet, a mely szerint a királyhoz kell csatlakoznia. A
töröknek hátba támadása már késő, s a mint igen veszedelmes, úgy most már
sokkal nehezebb is keresztülvinni, mint előbb, még ha hasznos volna is,
mert a havasalföldi vajda, a kivel együtt kellett volna ezt megtenni, már
kénytelen volt egyetlen fiát kezesül küldeni a török császár táborába.

Miután a király ezeket Bácsy Györgytől megtudta, még ugyanazon reggel, a
melyen Bácsy urának üzenetét előadta, Földvárra indult, - mert így hivjuk
ezt, a Dunának ugyanazon partján fekvő várost, - s itt Györgyöt a tanácsba
hivatván, meghagyta neki, hogy éjt s napot egygyé téve siessen a vajdához,
a mily gyorsan csak tud, s adja elő neki, hogy a királynak tetszik a vajda
terve, a mely most, mikor az ellenség már átlépte az ország határait s
ellene siet, hasznos is; ennélfogva tehát minden egyéb ügyét s tervét
félre téve siessen a vajda a királyhoz, úgy az összes erdélyi, mint egyéb
csapatokkal is, a melyeket a király táborába jötte közben, bárhol is
előtalál; mindenkit, a kit csak lehet, hozzon a király táborába, nemcsak
nemeseket és harczosokat, hanem a földműveseket is. Levelet küldött a
király az erdélyieknek, úgy szintén azon tartomány püspökének, Gosztonyi
Jánosnak, a királyné kanczellárjának, valamint magának a vajdának is,
minthogy György, a mint mondotta, urának akaratából kivánta ezt így; ez
utóbbi levél, hogy azt a vajda másoknak is megmutatva annál könnyebben
rávehesse őket a csatlakozásra, a szokottnál szigorúbb hangon volt írva, s
hűtlenség bűnének terhe alatt szólította fel benne a vajdát a király, hogy
éjt s napot egygyé téve siessen hozzá.  Hogy az ügyet könnyebben és
gyorsabban lehessen elintézni, Bácsy Györgygyel küldték az éles és
gyorseszü s nagy tudományú Statilius Pétert is, Beriszlai Péter veszprémi
püspöknek és tengermelléki bánnak, ennek a béke és háború műveiben
egyaránt kiváló férfiúnak, nővérétől származó unokaöccsét.

Még ezek el sem mentek a királytól, mikor hirnök érkezett azzal a
vészhírrel, hogy Pétervárad több napi hősies védelem után, miután a védők
csaknem mindnyájan elestek, s a várat köritő falat, mely nagyon régi, s ép
ezért nem elég erős volt, a sűrű lövegek romba döntötték, az ellenség
hatalmába jutott, s ez most szárazon és vizen a többi szomszédos váraknak,
különösen pedig Ujlaknak ostromára siet.

A király ezen a híren megrémülve annál inkább sietteti most azokat, a
kiket a vajdához küldött. Ezen kívül mindenfelé leveleket küldenek; György
szepesi grófhoz követeket menesztenek, a ki hír szerint Székesfehérvár
közelében volt 5000 emberrel, továbbá Batthyányi Ferencz horvát bánhoz és
Kristóf grófhoz, a kiről az a hír terjedt el, hogy Ferdinándot elhagyva
visszatért Horvátországba atyjához azon czélból, hogy fegyvereket, lovakat
és saját katonáit vévén magához, felszerelve menjen a királyhoz. Ezen
felül a király Macedoniai Lászlót gyors vágtatásban Budára küldte a
királynéhoz, kérve őt, hogy testvérét, Ferdinandot, vagy az ő távollétében

Ausztria főembereit sürgesse, hogy az előbb kért segítséget minél előbb
küldjék a királyhoz, különösen pedig ágyukat küldjenek, melyekkel, mint
hallottuk, az ellenség igen jól fel volt szerelve, mi ellenben nem igen
bővelkedtünk bennük.  Továbbá, hogy a királyné sürgesse a cseheket s a
többi cseh csapatokat is, melyeknek az ő nevében és saját költségén való
felfogadására a király pénzt adott Mezericzki morva főurnak.  Ugyanekkor
levélben sürgősen felszólítja a király Nádasdy Tamást is, a kit
Ferdinandhoz küldött, hogy előadván a királynak és az országnak
veszedelmét, különösen pedig Pétervárad elvesztését, vegye rá őt, hogy a
herczeg, a kit kettős rokonság és a közös veszély kapcsol a királyhoz, ne
hagyja cserben a királyt ily nagy veszedelemben. Hasonlóképpen kellett
eljárnia Nádasdynak a többi birodalmi fejedelmeknél is, a kik akkor, mint
fentebb mondottuk, birodalmi gyűlésen voltak Spirában.

Ez alatt Tomory Pál, a ki minthogy csak kétezer lovasa volt, igen nagy
merészségnek tartotta, hogy Pétervárad elfoglalása előtt ily nagy számú
ellenséggel szembe álljon, a vár védelmére körülbelül ezer gyalogost és
kevés lovast hagyván hátra, a kikről már elmondottuk, hogy a vár
védelmében estek el, a Duna partjára kelt át, s itt szárazon és vizen tőle
telhetőleg iparkodott az ellenség gyors előnyomulását megakadályozni. Mert
a Dunán is voltak nem csekély számú hajós csapatai, a melyeket mi naszádos
csapatoknak nevezünk, a melyek azonban sokkal gyengébbek voltak az
ellenségnél. A király pedig, miután Pétervárad elestéről értesült, arról a
helyről, melyet fentebb Paksnak mondottunk, s a hol két napig időzött, az
Úr színe változásának szentelt napon [25] a Duna mentén Tolnára érkezett,
mialatt serege némileg megnövekedett, úgy hogy mikor Tolnára ért,
körülbelül négyezer, vagy valamivel több lovasa volt. A Tolnára bevonuló
király elé jött azon kevés emberrel együtt, a kik már összejöttek Tolnán,
a nádor, kit még a második állomásról, melyet Ercsinél említettünk, előre
küldtek Tolnára.

Míg a király Tolnán volt, igen sokan jöttek ide Magyarországnak majdnem
valamennyi, úgy dunáninneni, mint dunántúli kerületeiből, a melyeket mi
megyéknek nevezünk; megérkezett György szepesi gróf is 300, vagy valamivel
több, nehéz és könnyű fegyverzetű lovassal és körülbelül 1200 gyalogossal.

Eljött a karthagói Ciprius Hannibál is 1300, a pápa pénzén fogadott
gyalogossal.

Jöttek más pápai gyalogoscsapatok is, melyeknek száma együttvéve 4000-re
rúgott, melyek úgy fegyvereikre, mint a katonák erejére nézve is kiválóak
voltak. Ezek között a lengyel Gnojenszky Lénárt vezetése alatt, ki jeles
táborverő volt, s külön e czélra fogadták, volt 1500 lengyel, a kik a
többi gyalogságot minden, a katonaság ezen fajára nézve előnyös
tulajdonságban messze felülmúlták.

Ugyanezen idő alatt a püspökök közül is jöttek néhányan: Várady Pál egri,
Perényi Ferencz váradi és más püspökök, úgyszintén világiak is.

Mig Tolnán voltunk, majdnem minden nap tartottunk népes gyüléseket s
szorgalmasan tanácskoztunk az ország ügyeiről, a király továbbhaladásáról,
valamint arról is, hogy hogyan lehetne a Dráva vonalát megtartani, ha már
a Száva és Pétervárad elveszett, a törökről pedig azt mondották, hogy az
összes dunamelléki várakat bevévén, s már Ujlakot is elfoglalván, Eszék
felé közeleg. Ennélfogva a nádor, a kit már előbb is megbiztak ezzel,
ismét megbizást kapott, hogy siessen, s előzze meg az ellenséget a Dráván
való átkelés biztosításában. A főurak közül azonban némelyek egyenesen
visszautasították a rendeletet, mások meg kiváltságaikkal s a főuraknak
azon szokásával hozakodtak elő, hogy csakis a király zászlói alatt
hatczolnak; szóval a Dráva védelmének ügyét elvetették. A nádor, jóllehet
még mindig ugyanaz a betegség kinozta, a mely előbb, semmi fáradtságtól
nem riadt vissza; mikor azután ő már Mohácsig jutott a nélkül, hogy
azokat, a kiket vele küldtek, követték volna őt - kiváltságaikkal
hozakodván elő, mint mondottuk - a király a népes gyűlésben, melyben erről
tanácskoztak, hirtelen haragra gyúlva, így szólt: "Látom, hogy mindenki
csak az én személyemben keres magának kibúvót és mentséget (szószerint
idézzük a király szavait).  Személyesen jöttem el ebbe a nagy
veszedelembe, azért, hogy az ország megmentésére és a ti jólétetekért a
saját életemet a szerencse minden változásának kitegyem.Hogy tehát senki
se találhasson az én személyemben mentséget a saját gyávaságára, s hogy
engem semmivel se okozhassanak, a mindenható Isten segítségével holnap én
magam személyesen fogok elmenni veletek oda, a hova mások nélkülem menni
nem akarnak." Miután ezen szavait sokaknak tapsa, s mindenkinek bámulata
kisérte, a király kiadta a parancsot a másnapi indulásra, bár némelyek, a
kik jól tudták, mily nagy veszedelem származhatik ebből, lebeszélni
igyekeztek őt erről a vállalkozásról, de hasztalanul. így tehát Tolnáról a
következő napon elindulván, a Mária mennybemenetelének ünnepe előtt való
napon [26] Szegszárdra, innen pedig kétszeri megszállással Báttára
érkeztünk. Minthogy az ellenség közeledtének hire óráról-órára erősödött,
már előbb előre voltak küldve néhányan, hogy a falvakban és községekben
szerte-szétszóródott sereget szedjék össze, és Báttán egyesítsék. Palinay
György boszniai püspököt, a jogtudományáról és kifogástalan életéről hires
férfiút elküldték, hogy Tomory Pált is oda rendelje.

Miután tehát Báttán mindnyájan összejöttek, s elérkezett az ideje annak,
hogy vezért állítsanak a sereg élére, a minek eddig való elhalasztása is
nagy kárral és kellemetlenséggel járt, a király ez iránt titkon előre
kitudta mindenkinek a véleményét és szavazatát. Minthogy pedig úgy
látszott, hogy a nagy többség szavazata a barátra fog esni, őt jelölte ki
a szepesi gróffal, a vajda öccsével együtt az egész sereg fővezéréül, bár
a fővezérek kijelölését, különösen a barátét, nem mindenki helyeselte, sőt
sokan ezt igen zokon vették; utóbb azonban ezek engedelmeskedtek legjobban
a vezérek szavának.

Mikor Tomory megtudta, hogy a király őt szemelte ki a sereg vezérletére,
igen sokáig vonakodott, majd szerzetesi fogadalmát, majd
tapasztalatlanságát, majd pedig erejének ily nagy teher elviselésére való
elégtelenségét hozván fel okul.  Hiszen van a királynak, úgymond, elég
kiváló embere a világi főurak között, a kiket ez a tisztség sokkal inkább
megilletne.  Meg is nevezte a jelenlevő nádort, s a távollevő vajdát,
kiknek mindenike nagy vállalatokban vett már részt, s a kik a
hadvezetésben az összes magyaroknál jártasabbak. Vagy ott vannak a Szondy
ifjak, a kik fiatalságuk daczára is úgy képességeik, mint szolgálataik
folytán sokkal alkalmasabbak a hadvezetésre. Ő semmiképpen sem tud ilyen
nagy feladatnak megfelelni, minthogy olyan nagy harczot, a milyent Ő
felségének most kell vínia, még csak nem is látott. Nem is vállaja ő ezt a
feladatot, ha mindjárt fejét véteti is a király. De hasztalan hangoztatott
Tomory ilyen, s hasonló dolgokat a nyilvánosság előtt s a király titkos
tanácskozásai alkalmával, a király mégis csak őt jelölte ki hadvezérnek.
Társul György grófot, a kiről már szóltunk, a vajda öccsét adta mellé, a
ki maga is sokáig tiltakozott ezen méltóság ellen. Végre is azon feltétel
alatt fogadta el, hogy senki más, mint Pál barát (mert így szokta hívni)
legyen társa, s hogy mihelyt bátyja megérkezik, rögtön lemondhasson ezen
méltóságról. Ezt a feltételt szivesen elfogadta a király, mert már sokkal
előbb el volt határozva, hogy Tomory Pállal és Kristóf gróffal a vajda
legyen ezen hadjárat vezére. Salm gróf ugyanis betegségével mentegetőzött.

Miután tehát ezt elintézték, a vezérek elindultak, hogy Mohács városa
mellett táborhelyet szemeljenek ki. Ez a város a pécsi püspökséghez
tartozott, s Bátta és a Dráva torkolata között feküdt a Duna partján. A
Duna valamivel Bátta fölött két ágra oszlik, ezek közül a nagyobbik
Magyarországnak mezős, dunántúli részét borítja, a kisebbik pedig Bátta és
Mohács mellett folyik, a kettő Mohács alatt egyesül s itt szigetet alkot.
Mohács községe, vagy városa eléggé híres; minden felől sikság veszi körül,
melyet sem dombok, sem erdők nem szakítanak meg.  Tőle nyugatra Pécs
fekszik, mely a mohácsi vész előtt elég nevezetes város volt. Északra esik
tőle a már említett Bátta, keletre a Dunának, kisebbik medre, délre négy
mérföldnél valamivel nagyobb távolságban a Dráva folyó. Ez utóbbi és
Mohács között részben szőlőtermő dombok, részben mocsaras helyek terülnek
el. Ezen a területen nem messze Mohácstól volt egy inkább mocsaras víznek,
mint mocsárnak vagy folyónak nevezhető patak, melyet az ottaniak Krassónak
[27] hínak, ezen a vizen túl volt Tomorynak vagy 5-6 ezer lovasa táborban,
részint azokból, a kik elejétől fogva vele voltak, részint azokból, a kik
Perényi Péterrel s másokkal később jöttek hozzá.  Ezeket a király
parancsára a Duna túlsó partjáról az innenső partra hozta át Tomory, hogy
a királyi sereggel egyesítse őket.

Miután tehát Mohács mellett társával együtt a táborhelyet kiszemelte s
Gnojenszky Lénárt utasítása szerint ki is mérte s kinek-kinek a helyét
kijelölte, Prényi Péterrel együtt visszatért a saját katonáihoz, akik azon
a vizen túl voltak táborban, hogy ha sikerül őket erre rávenni, a királyi
táborba vezesse őket. Miután ide megérkezett, s a katonákat és a csapatok
vezéreit összehívta, a tábor visszavonására vonatkozólag előterjesztette
nekik a király akaratát, a mely egyszersmind az övé is volt. A katonák
azonban mindnyájaz zúgtak és méltatlankodtak, hogy elviszik őket az
ellenség közeléből, s kivel pedig szembe kellene szállniok, s a kivel, ha
igazi férfiak, bátran meg kellene ütközniök. A nyugalomhoz és a
tétlenséghez szokott előkelők, ugymond, a kik ilyesmit ajánlnak a
királynak, futásra gondolnak, nem csatára. Csak hadd jöjjön a király, s
csapjon velük az ellenségre, ők bizonyosan tudják, hogy övék lesz a
győzelem, igaz ugyan hogy az ellenségnek roppant nagyszámú ágyúi s katonái
vannak, de serege harcziatlan és rosszul fegyverzett, alig van minden
tizediknek vagy huszadiknak olyan fegyvere, a melylyel ártani tudna. Azt
is mondták, hogy ők már megtudták, hogy a töröknek egykor bátor és
győzhetetlen csapata előbb Nándorfehérvár alatt, majd Rhodus ostrománál
[28] elhullott. Tegye csak a vezér társával együtt azt, a mi a bátor vezér
kötelessége, s bizonyosan jól fog kiütni. Vonja el a királyt s az összes
bátor vitézeket a papoknak és más harczkerülőknek gyáva tömegétől, a kik
még magát a testileg és szellemileg kiváló királyt is el akarják puhítani
s meg akarják rontani gyávaságukkal s férfiatlan tanácsaikkal s a derék
ifjut magukhoz hasonlóvá akarják tenni.

Mialatt ott a táborban ezek történtek, az alatt Mohácsnál már mindenki
elfoglalta a táborban számára kijelölt helyet, s mindnyájan sátrak alatt
tartózkodtak. Maga a király is csekély kísérettel a macedonok Uj-falvában
[29] tartózkodott, mely Bátta és Mohács között fekszik; nagy veszedelem
származhatott volna ebből, ha az ellenség, mely innen nem messze volt,
értesült volna a király mellett levőknek csekély számáról. De a sors más
végzetet tartott fenn a király számára, hogy sokkal dicsőségesebben essék
el a hazáért. Eközben késő éjjel, míg a király álomba volt merülve,
vágtatva érkezett a táborból Podmaniczky Mihály, kit a főurak küldtek azon
hírrel, hogy a török csapatainak nagyobb részét pedig nagy gyorsasággal
szállítja át; a csatát már semmiképpen sem lehet elkerülni; a főurak kérik
a királyi felséget, hogy haladéktalanul jöjjön hozzájuk a táborba, hogy az
ellenséggel való megütközésről tanácskozzanak. A király, megtudván a
Podmaniczky által hírül hozottakat, tanácskozásra hívta össze a vele levő
pár tanácsost, hogy mi a teendő ily nehéz és veszedelmes helyzetben.

Közben a király az erdélyi vajdának és Kristóf grófnak tervéről értesült
követei utján, kik kevéssel előbb érkeztek tőlük, mindkettő
helytelenítette azoknak a tanácsát a kik a királyt idő előtt oly közel
vitték az ellenséghez; a királynak szerintök vagy Budán kellett volna
várnia, vagy pedig bármely más az ellenségtől távolabb eső helyen kellett
volna maradnia addig, mig az országnak összes erejét s minden segítségét
össze lehetett volna szedni. Kérték a királyt, hogy legalább az ő
megérkezésük előtt ne ütközzék meg az ellenséggel. A vajda Statilius János
által azt is üzente, hogy számra és haderőre nézve oly kiváló csapatok
jöttek vele Erdélyből, hogy a király a győzelemre vonatkozólag erős
bizalmat helyezhet beléjük. A királynak azonban eszébe jutott és szeme
előtt lebegett a tanács határozata is, tudta, hogy ha ennek nem
engedelmeskedik, tekintve, hogy oly közel az ellenség s a katonák annyira
égnek a harczvágytól, egyedül őt fogják okozni azzal, hogy rosszul vezette
az ügyeket s elszalasztotta az alkalmas pillanatot.  Ezen gondok között
hánykódva elhatározta, hogy megkísérli, nem lehetne-e rávenni a főurakat
legalább a vajdának és Kristóf grófnak megvárására, és a tábornak, ha az
ellenség nagyon szorongatná őket, biztosabb helyre való áttételére.
Ennélfogva tehát az éjnek csaknem ugyanazon órájában, a melyben
Podmaniczky jött, a táborba küldte a kanczellárt, a ki a király mellett
volt, hogy vegye rá az ütközet elhalasztására a főurakat, különösen pedig
a hadvezéreket, az esztergomi érseket s a nádort, - mert jól tudta, hogy a
többi előkelő s a tömeg mindenben kész ezek intését követni. Meghagyta a
kanczellárnak, hogy sorolja fel mindazt, a mit a vajda és Kristóf üzent a
királynak, s világosítsa fel őket, hogy milyen nagy veszély fenyegeti az
országot abban az esetben, ha a király annyi főúrral s egész Magyarország
nemzetségének és katonáinak szine- java együtt kiteszi magát a nyilvánvaló
veszedelemnek. Mert ha megtörténnék (a mitől pedig összevetve az ellenség
haderejének s készületeinek nagyságát az ő csekély számukkal, nagyon is
kell tartani), hogy a király elesnék, mi tartóztathatná fel, vagy
akadályozhatná meg abban, hogy könnyű szerrel hatalmába ejtse egész
Magyarországot? Azon felül azt is mondta, hogy addig, amíg mások is
megérkeznek, s míg a vajda az erdélyiekkel, a bán a szlavonokkal, továbbá
Kristóf Horvátországból, a csehek a morvákkal és sziléziaiakkal, s a többi
várható segédcsapatok megjönnek, jobb lenne a sereget valami biztosabb
helyre vezetni, vagy ha az ellenség erre kényszerítene, meghátrálni.
Magyarország ugyanis kisebb kárt szenvedne, ha az ellenség a Mohácstól
Pozsonyig elterülő vidéket be is kóborolná, s tűzzel-vassal pusztitaná is,
mint ha ilyen nagy sereg, a melyben a király s oly sok nagyszámú előkelő
és katona van, egyetlen csatában pusztulna el. Mert ha ez elpusztul,
marad-e valami reménye az országnak? Ha ellenben a király, az előkelők s a
katonaság megmarad, akkor minden könnyebben fog menni, annál is inkább,
mert a sokféle rokonsági kötelék s közveszély most az egész keresztény
világot a királyhoz kapcsolja.

Mikor a kanczellár ezeket parancsa szerint még ugyanazon éjjel közölte a
főemberekkel, kiket éjnek idején egyenkint keresett fel, s azután az egész
tanáccsal, éppen annyit ért el, mintha egyáltalában semmiféle üzenetet nem
hozott volna nekik, annyira elfogultakká tette mindnyájukat a harczvágy,
melyet a győzelem iránt táplált hiú remény keltett bennük, részint az a
körülmény, hogy a harczi kedvtől égő katonaságot az ütközetről lebeszélni
nem merték. A király ennélfogva hajnalban a táborba jött, s minthogy a
sátrakat s más, a királynak a táborban szükséges tárgyakat szállító hajók
még nem érkeztek meg Budáról, a püspöknek a város mellett fekvő házában
szállott meg. Itt mégegyszer meg akarta kisérelni azt, a mit előbb a
kanczellár utján hasztalanul próbált. E czélból az összes, minden rendü és
nemzetségü tanácsosokat a királyhoz hívták össze. Ebben a tanácskozásban a
vitézek közül is sokan vettek részt, úgy szintén a csehek és morvák közül
is azok, a kik előbb megérkeztek.

A király itt a tanácsosokkal és a vitézi renddel alapos tárgyalás alá
vette, hogy mit tegyenek, minthogy azok közül, a kiket Erdélyből,
Szlavoniából, Horvátországból, Cseh- és Németországból várnak, még senki
sem érkezett meg. Bizonyos, hogy ezeknek nagy része nemsokára itt lesz,
az ellenség pedig a közelben van, legfeljebb két mérföldnyire a királyi
tábortól, s nagyon valószinű, hogy az ütközetet semmiesetre sem akarja
elhalasztani. Mit ajánlanak, mit tegyen a király? Máshova tegye-e át a
tábort azon czélból, hogy addig, míg megérkeznek azok, a kiket várnak,
a csatát elhalassza, vagy pedig próbára tegye a hadi szerencsét az
ellenséggel?

Ezen tanácskozásban Tomory Pál is résztvett, a kit előző éjjel külön e
miatt híttak ide a másik táborból. Minthogy úgy látszott, hogy az
ellenséggel való megütközéstől ő sem idegenkedik, a király csodálkozva
kérdezte, hogy ugyan mibe veti reményét s hogy őt is rábírja ezen terv
elejtésére, felszólította őt, hogy az egész gyűlés előtt tegyen jelentést
először a saját, s azután az ellenség csapatainak számáról. A király
ugyanis tudta, hogy Tomory inkább birhat erről tudomással, mint bárki más,
minthogy sok kéme volt, s szökevények is folyton jöttek hozzá. Az elsőre
vonatkozólag Tomory azt felelte, hogy véleménye szerint az ő és a király
táborában, (a kettő ugyanis, mint mondottuk, el volt különítve,)
együttvéve nincs több 20 000 fegyveresnél, az ellenség számára
vonatkozólag pedig azt mondotta, hogy biztos tudomása szerint az
ellenségnek körülbelül 300 000 embere van.  De mikor észrevette, hogy ez a
körülmény t.i. a mieinknek az ellenséggel szemben elenyésző csekély száma,
mindenkit nagyon megdöbbentett, hirtelen hozzátette, hogy azért nem kell
nagyon félni az ellenségtől, mert az a nagy tömeg nagyrészt fegyverzetlen
is, meg harcziatlan is. S mikor a király ismét sürgetve kérdezte, hány
ezerre teszi az ellenség harczra alkalmasabb és válogatottabb csapatainak
számát, azt felelte, hogy hetvenezerre. De úgy találták, hogy még ez a
szám is messze felülmúlja a mi seregünket, főképpen mikor Tomory
megmondta, hogy nagyobb fajta hadiágyuja is 300-nál több van a töröknek.

Mialatt ezekről hosszasan tanácskoztak, s a nagy többséget részint a barát
tanácsa, részint a saját hevük már anélkül is arra a nézetre hangolta,
hogy a csatát el kell határozni, - bár voltak néhányan, a kik nem tudom,
mitől való féltükben nem merték nézetüket nyiltan kimondani, - tanácskozás
közben küldöttek érkeztek a másik táborból, kik a gyülés elé bocsáttatván,
előadták, hogy azok nevében jöttek a királyhoz és a tanácshoz, a kik a
másik táborban vannak. Erre először magával a királylyal beszéltek egy
külön szobában, majd onnan a királylyal kijöve, a többiek nevében
szigoruan intették a gyülés tagjait, hogy rá ne vegyék a királyt az
ellenséggel való megütközés elhalasztására, ők igen jól vannak értesülve
az ellenség erejéről, bár nagy is az ellenség száma: kezükben a győzelem,
csak fel kell használniok a szrencsét, melyet Isten adott nekik. Jöjjenek
tehát a királylyal, s Isten segítségével egyesítsék táborukat az övékkel,
mely közelebb fekszik az ellenséghez, s alkalmasabb is az ellenség
megtámadására. Ha másra akarná a gyűlés a királyt rávenni, akkor őket nagy
veszedelembe dönti. Azt is erősítgették, hogy ha táborukkal mielőbb a ő
táboruk felé nem indulunk, akkor ők az ellenség helyett ellenünk
fordulnak.

Miután ezeket az ütközetről való tanácskozás közben a király és a gyűlés
elé terjesztették, még azok is, a kik észszerűbben gondolkoztak, annyira
megrémültek ettől a borzasztó árulástól, hogy az ütközetet egyhangulag
elhatározták, bár semmi remény nem volt arra nézve, hogy a vajda és
Kristóf meg a csehek az ütközet idejére megérkezzenek. Csak Barrthyányi
Ferencz horvát bán, aki már nem messze volt Pécstől a szlavon csapatokkal,
nyujtott reményt arra, hogy két-három nap alatt megérkezik. Ez később
csakugyan meg is történt. Némelyek még a gyülés eloszlatása után is
rosszalták azt a határozatot, hogy ilyen hirtelen vegyék fel a csatát.
Ezek közé tartozott a tréfás fiatal Perényi Ferencz váradi püspök is, a ki
különben oly kitünően írt, hogy e tekintetben az egy Zalaházy Tamás
veszprémi püspökön kívül közülünk senkit sem tudnék vele összehasonlítani,
főkép ha szellemének kiképzésére is annyi időt fordított volna, mint a
mennyit tétlenségben s olyan dolgokkal töltött el, a milyenekkel nemes
ifjak önmaguknak s a hazának nagy kárára idejük legnagyobb részét
elfecserélik. Ő mintegy előre látván a jövendőt, az összes jelenlevőknek
nagy csodálkozására azt mondta, hogy azt a napot, a melyen meg fognak
ütközni, a Tomory Pál barát vezénylete alatt a Krisztus vallásáért megölt
20,000 magyar vértanúnak kell szentelni (a sereg t.i. még nem haladta meg
ezt a számot,) s az úgynevezett canonisatió végett a kanczellárt, ha
életben marad az ütközet után, Rómába kell küldeni, minthogy őt a pápa és
az egyházfők római követségei miatt ugyis jól ismerik. Vajha rossz próféta
lett volna!

Lesznek talán olyanok, a kik vádolni fogják azok merészségét, a kik oly
hévvel követelték a csatát, s ezt vagy vakmerőségnek, vagy
meggondolatlanságnak fogják minősíteni; a mint hogy tényleg most is vannak
ilyenek. De ezek feledik, hogy sok olyan ok működött akkor, a mely a
legbölcsebb és leghatalmasabb fejedelmeket is könnyen rábírhatta volna
erre. Mindenek előtt is a katonáknak csodálatos, hallatlan és szinte
végzetszerű lelkesedése, s a biztos győzelem reménye, mely
megdönthetetlenül élt mindnyájuk lelkében. Ehhez járultak Tomory Pálnak az
ellenséges hadsereg nagy részével folytatott tárgyalásai, azokkal t.i., a
kik vagy maguk is keresztények voltak, vagy keresztény szülőktől
származtak: a németekkel és olaszokkal, a kik az ellenség ágyúinál voltak
alkalmazva. Ezen kívül az ellenségnek oly közel léte miatt a visszavonulás
sem látszott már eléggé biztosnak, mert az elől az ellenség elől kellett
volna hátrálniok, a mely lovainak gyorsasága miatt semmire sem volt
annyira alkalmas és kész, mint éppen az üldözésre. Mindezek miatt tehát
elhatározták a csatát, s most hozzá láttak, hogy a csatához szükséges
dolgokról gondoskodjanak.

Először is Tomory a saját táborába ment, a melyről már mondottuk, hogy a
közelben volt; itt nagynehezen rávette katonáit, hogy egy kissé hátrább
vonuljanak, s beleegyezzenek a királyi sereghez való csatlakozásba. Így
aztán másnap táborunk egyesült az ő táborukkal, körülbelül félmérföldnyire
Mohácstól, de úgy, hogy a mi katonáink nem vegyültek össze velük, mert a
két tábor között egy kis térség maradt. Ugyanakkor nagyobb és kisebb fajta
hadi ágyúkkal és lőporral, s egyéb, az ütközethez szükséges szerekkel
megrakott hajók jöttek Budáról; ezek hozták a bécsiektől küldött kilencz
ágyút is. Megérkezett Thurzó Eleknek 200 gyalogosa is néhány ágyúval. Ő
maga ugyanis a veszprémi püspökkel Budán maradt a királynénál; ezek ketten
voltak a királyné őrizetére és szolgálatára rendelve, s később menekülése
közben is elkísérték őt, s mai napig a királyné szolgálatában maradtak. Az
ütközet előtt való vasárnap megérkezett a horvát bán is válogatott
csapatokkal; körülbelül 3000 lovast, s ennél jóval kevesebb gyalogost
hozott. Vele jött Tahy János, Bánfy János és még néhányan a szlavonországi
főurak közül. Másnap reggel, mikor a király a hadat is elrendezte, - mert
azt hitték, hogy ezen a napon akar az ellenség is ütközetbe bocsátkozni, -
megjött Erdődy Simon, zágrábi püspök, testvérével Erdődy Péterrel; 700-nál
több lóval és fegyverrel kellően felszerelt lovas jött velük. Csaknem
velük egyszerre érkezett Aczél István 300 lovassal, kiket Bornemissza
küldött a királynak néhány ezer aranynyal együtt, mint az apának, nevelt
fia számára adott utolsó ajándékát. Még az nap este felé jött Szerecsen
János kétezernél több, Drávamelléki gyalogossal, kiket kitünő nyilászoknak
tartanak; ezeket részint a saját, részint a pécsi káptalan birtokain
gyüjtötte. Még mások is érkeztek ez alatt a három nap alatt, főképp azok,
a kik közelből valók voltak; ezek között volt Móré Fülöp pécsi püspök és
testvére Móré László. Összesen 24-25 ezer ember volt együtt, nem számítva
a hajós-csapatokat, melyek szintén ott voltak, de a melyeknek ebben a
harczban semmi hasznukat nem lehetett venni, minthogy a töröknek nagyszámú
és erős, 300,000 emberből álló serege csak két mérföldnyi távolságban
volt.

Míg mindezek összejöttek, a csatát megelőző három nap részint
csatározásokkal telt el, a melyek szünet nélkül folytak, még pedig az
ellenségnek mindig nagyobb kárával, mint a mieinknek, részint pedig az a
fölött való tanácskozással, hogy hogyan ls hol kell az ellenséggel
megütközni, hogyan kell a sereget felállítai, hol álljon a seregben a
király, hová kell a lovasságot és az ágyúkat elhelyezni, melyekből vagy 80
darabunk volt, melyek azonban az ellenség ágyúival össze sem voltak
hasonlíthatók. Már előbb sokat vitatkoztak a király személyéről; némelyek
úgy vélekedtek, hogy néhány ezer válogatott emberrel a seregtől távol kell
tartózkodnia; minthogy azonban ebbe a sereg, a mely azt akarta, hogy a
király szokás szerint részt vegyen a csatában, semmikép sem akart
beleegyezni, az is szóba jött, hogy a király helyett más öltse fel a
királyi fegyvereket. De úgy látszott, hogy ezt sem lehet a seregnek erős
tiltakozása és megrémülése nélkül megvalósítani. Végre is azt határozták,
hogy mivel a harcz kimenetele nagyon kétesnek igérkezett, rendeljenek a
király őrizetére néhány embert, s ha ezek azt látják, hogy a hadsereg már
annyira meg van bontva, hogy rendbeszedése már nem remélhető, a sereg
közepéből kiragadva vigyék el a királyt. Ezt a feladatot három igen derék,
s a királyhoz feltétlenül hű férfiúra bízták: Ráskay Gáspárra, Török
Bálintra és Kállay Jánosra; külön e czélra gyors lovakat is rendeltek,
hogy ha a szükség úgy hozná magával, a király ezeket használhassa
menekülésre.

De hogy visszatérjünk a hadsereg felállításának kérdésére, többen, köztük
Gnojenszky Lénárt is, úgy vélekedtek, hogy legtanácsosabb volna, ha a
sereget kocsikkal vennék körül, a melyeknek a király nagyon bővében volt,
s ebben a megerősített szekértáborban harczolhatnának; így el lehetne érni
azt, mondották, hogy az ellenség ne keríthessen be oly könnyen bennünket;
pedig épen ettől kellett a legjobban félni. A sereg felállításának ezt a
módját Radics, Bosics és Bakics Pál is helyeselték, kik közül az utóbbi
azt állította magáról, hogy Szolimánnak az ellenséggel vívott három rendes
csatájában vett már részt. A javaslatot tehát szavazat alá bocsátották, s
ennek eredményekép többekkel együtt Gnojenszkyt bizták meg ezzel a
dologgal, de sajnos, már késő volt, mert ez a csata előtt való este
történt. Ennélfogva ezt is, mint annyi más dolgot elmulasztották.

Az ütközet napján, - aug. 29-én, Keresztelő szt.-János fővétele ünnepén, -
azok tanácsának megfelelően, a kiket fentebb említettünk, úgy rendezték el
a hadsereget, hogy az lehetőleg nagy területen legyen felállítva; ezt
főképen azért tették, hogy az ellenség ne vehessen bennünket körül. Ezután
az egész hadsereget két csatarendre osztották. A vezérek az első
csatarendben voltak,de helyük nem volt meghatározva, hogy mindig ott
lehessenek, a hol szükség van rájuk A jobb szárnyat a horvát bán
vezényelte Tahy Jánossal, a balszárnyat pedig, a mely az erdélyi vajda
számára volt kijelölve, ha megérkezett volna, Perényi Péter. Ebben az első
csatarendben állottak többen az előkelők közül, így Palóczi Antal,
Homonnay Ferencz, Perényi Gábor, Szécsi Tamás, Báthory András, Czibak Imre
és mások. Az ágyúk mindjárt az első csatarend mögött voltak felállítva. A
második csatarend, vagyis az a csatasor, a melyet mi helytállónak
nevezünk, s a melyben a király is volt, inkább lovasságból állott, csak
két oldalt volt egy kevés gyalogság. E között a második és az első
csatarend között csak egy kőhajításnyi tér volt. Ebben a csatarendben az
előtt a sor előtt, a melyben a király volt, hármas sor állott, a mely
nagyobbrészt a királyi udvarnokokból és főurakból volt képezve.  Ezeknek a
vezére az ügyes és a király iránt rendkivül hűséges Tarczay Miklós volt.
Ugyanott volt a két udvari főkapitány is.  Korlátkői Péter és a lengyel
Trepka András. Ott volt a cseh Schlick István is más csehekkel és
morvákkal; ezek közvetlenül a király előtt állottak. Ezután a három sor
után következett a királyi hadosztály, s ennek a hadosztálynak közepén
maga a király: Jelleme, termete és vitézség benne csudás volt.

Nagy lett volna királyink közt, ha a végzet akarja.

A király jobbján állott az esztergomi érsek és a zágrábi püspök, minthogy
az egrit még Báttáról Budára küldte a király; a zágrábi után a pécsi és
szerémi püspök; kettő pedig a főpapok közül, a győri és váczi, a király
baljára volt állítva. A kanczellár után a nyitrai és a boszniai püspök, a
fehérvári prépost s ez után a kamarások és udvarnokok következtek. Balról
a király melletti helyet a nádornak tartották fenn, a ki, bár a lába fájt
s alig tudott lovon ülni, szorgalmasan forgolódott hol az első, hol a
második csatarendben. Bal felől tehát, mintegy a nádor eltávozott
helyéről,a király mellett néhány főúr s az a két egyházfő állott, a kikről
már szóltunk. A király háta mögött voltak: Czetricz, Majláth és Horváth
Gáspár királyi lovászmester. A főurak mögött hasonló rendben állottak
azok, a kiket kiki mint maga iránt leghűségesebbeket és legserényebbeket
élete megvédésére kiválasztott. Ezekhez csatlakozott a király és a főurak
mögött egy igen szép, pánczélos lovagokból álló csapat, melyben ezernél
valamivel több pánczélos volt. A többi pánczélos lovag ugyanis az első
csatarendben volt elszórva. Ezen csapat közepében volt a király zászlója,
melyet Drágfy János országbíró tartott; ez a méltóság a király után a
harmadik a világi tisztségek között.

Ezt a helytálló hadosztályt mindenfelől könnyü fegyverzetü lovasok és
gyalogosok vették körül, a miről különben fentebb is szólottunk. A király
jobbján, az egyházfők és kamarások mögött álltak azok hárman, a kikről
mondottuk, hogy a király személyének őrizetére voltak rendelve.

Az a hely, a hol a hadsereget felállították, Mohácstól egy, a Dunától
félmérföldnyire volt. A mint már fentebb is mondtuk, nagy széles síkság
terült el itt, a melyet sem erdők, sem dombok nem szakítottak meg; csupán
balra, ezen hely és a Duna között volt egy mocsaras és iszapos víz, sűrű
náddal és sással telve, melyben később sokan lelték halálukat. Velünk
szemben hosszú félkörben elnyúló domb volt; ezen túl volt a török császár
tábora. A domb lejtőjének aljában egy kis falu feküdt templommal. Földvár
ezen falu neve; itt helyezte el az ellenség ágyúit.

Később, a csata vége felé láttuk csak meg, hogy ezt a helyet egészen
ellepte a janicsárságnak nevezett katonaság, a mely azon falu házain túl
levő területet egészen betöltötte; később kitudódott, hogy ezek közt volt
a császár is. Az ágyúk úgy voltak elhelyezve, mintha valami völgyben
lettek volna, miért is a mi katonaságunknak kevesebbet ártottak, mintha a
síkon lettek volna felállítva, s nagyobb rémületet okoztak, mint kárt.

Miután a sereg a mondott helyen és napon kevéssel napfelkelte után ekként
fel volt állítva, - tiszta s igen derült idő volt, - a nádor elvezette a
királyt arról a helyről, a mely számára ki volt jelölve, s mint
harmadnapja tette, most is körülvezette őt az egész hadseregben, s itt
mindenkinek megmutatta, hogy ime, jelen van a király, - néhányan ugyanis
kételkedtek ebben, - s kész mindent, még a halált is elszenvedni a
hazáért, Krisztus urunknak vallásáért, s a seregben levők nejeiért és
gyermekeiért. Viseljék tehát ők is magukat vitéz férfiakhoz méltóan, s ne
feledjék, hogy magyarok; magyarok nemcsak ők, hanem azok voltak apáik is,
azok a hősök, a keresztény világ vitéz bajnokai, a kik e felett az
ellenség felett, a kivel most akarunk megütközni, annyi fényes győzelmet
arattak. Ne rettentse őket az ellenség nagy száma se; hiszen a győzelem
nem a nagy számtól, hanem a katonák erejétől függ. Az Isten is segíteni
fogja a mennyekből a szent hitéért harczolókat.  Kezükben van, úgymond,
nem csak a hazának, melynek elfoglalására jött ez ellen, hanem az egész
keresztény világnak is sorsa. Miután a nádor egyszersmind a király is az
összes hadosztályoknál megfordultában ilyen s hasonló szavakat mondott, a
király visszatért helyére.

A napnak nagyobb részét ezután az ellenségre való várakozásban töltöttük.
Az ellenség kisebb csapatokat bocsátván előre, a kik a mieinkkel
csatároztak, még mindig a dombok mögött tartózkodott; nem tudni, hogy
azért tette-e ezt, hogy bennünket kedvezőtlen helyre csaljon, vagy azért,
hogy a csatát másnapra halasztva éjjel váratlanul lepjen meg bennünket a
táborban, a mi katonáinak és ágyúinak nagyszáma mellett nem is lett volna
neki nehéz, - vagy inkább azért, hogy az ütközetre való várakozással
kifárasszon bennünket. Erre vonatkozóan az ellenség igazi czélját
mostanáig nem tudtam meg. Annyi bizonyos, hogy egész nap feszült
várakozásban tartott bennünket.

Ezen várakozásunk közben pillantottuk meg este felé az ellenségnek a
tőlünk jobbra, a dombok alatt elterülő völgyben feltünő csapatait, melyek
csendben nyomultak előre, csupán dárdáik hegyének csillogása árulta el
őket. Ekkor a barát megsejtvén, a mi igaz is volt, hogy ezek vagy táborunk
elfoglalására, vagy a végett jöttek, hogy bennünket bekerítsenek, az első
csatarendből a királyhoz vágtatva megparancsolta Ráskay Gáspárnak, hogy a
másik kettővel együtt, a kik a király személyének őrizetére voltak
rendelve, me