...

A király jobbján állott az esztergomi érsek és a zágrábi püspök, minthogy
az egrit még Báttáról Budára küldte a király; a zágrábi után a pécsi és
szerémi püspök; kettő pedig a főpapok közül, a győri és váczi, a király
baljára volt állítva. A kanczellár után a nyitrai és a boszniai püspök, a
fehérvári prépost s ez után a kamarások és udvarnokok következtek. Balról
a király melletti helyet a nádornak tartották fenn, a ki, bár a lába fájt
s alig tudott lovon ülni, szorgalmasan forgolódott hol az első, hol a
második csatarendben. Bal felől tehát, mintegy a nádor eltávozott
helyéről,a király mellett néhány főúr s az a két egyházfő állott, a kikről
már szóltunk. A király háta mögött voltak: Czetricz, Majláth és Horváth
Gáspár királyi lovászmester. A főurak mögött hasonló rendben állottak
azok, a kiket kiki mint maga iránt leghűségesebbeket és legserényebbeket
élete megvédésére kiválasztott. Ezekhez csatlakozott a király és a főurak
mögött egy igen szép, pánczélos lovagokból álló csapat, melyben ezernél
valamivel több pánczélos volt. A többi pánczélos lovag ugyanis az első
csatarendben volt elszórva. Ezen csapat közepében volt a király zászlója,
melyet Drágfy János országbíró tartott; ez a méltóság a király után a
harmadik a világi tisztségek között.

Ezt a helytálló hadosztályt mindenfelől könnyü fegyverzetü lovasok és
gyalogosok vették körül, a miről különben fentebb is szólottunk. A király
jobbján, az egyházfők és kamarások mögött álltak azok hárman, a kikről
mondottuk, hogy a király személyének őrizetére voltak rendelve.

Az a hely, a hol a hadsereget felállították, Mohácstól egy, a Dunától
félmérföldnyire volt. A mint már fentebb is mondtuk, nagy széles síkság
terült el itt, a melyet sem erdők, sem dombok nem szakítottak meg; csupán
balra, ezen hely és a Duna között volt egy mocsaras és iszapos víz, sűrű
náddal és sással telve, melyben később sokan lelték halálukat. Velünk
szemben hosszú félkörben elnyúló domb volt; ezen túl volt a török császár
tábora. A domb lejtőjének aljában egy kis falu feküdt templommal. Földvár
ezen falu neve; itt helyezte el az ellenség ágyúit.

Később, a csata vége felé láttuk csak meg, hogy ezt a helyet egészen
ellepte a janicsárságnak nevezett katonaság, a mely azon falu házain túl
levő területet egészen betöltötte; később kitudódott, hogy ezek közt volt
a császár is. Az ágyúk úgy voltak elhelyezve, mintha valami völgyben
lettek volna, miért is a mi katonaságunknak kevesebbet ártottak, mintha a
síkon lettek volna felállítva, s nagyobb rémületet okoztak, mint kárt.

Miután a sereg a mondott helyen és napon kevéssel napfelkelte után ekként
fel volt állítva, - tiszta s igen derült idő volt, - a nádor elvezette a
királyt arról a helyről, a mely számára ki volt jelölve, s mint
harmadnapja tette, most is körülvezette őt az egész hadseregben, s itt
mindenkinek megmutatta, hogy ime, jelen van a király, - néhányan ugyanis
kételkedtek ebben, - s kész mindent, még a halált is elszenvedni a
hazáért, Krisztus urunknak vallásáért, s a seregben levők nejeiért és
gyermekeiért. Viseljék tehát ők is magukat vitéz férfiakhoz méltóan, s ne
feledjék, hogy magyarok; magyarok nemcsak ők, hanem azok voltak apáik is,
azok a hősök, a keresztény világ vitéz bajnokai, a kik e felett az
ellenség felett, a kivel most akarunk megütközni, annyi fényes győzelmet
arattak. Ne rettentse őket az ellenség nagy száma se; hiszen a győzelem
nem a nagy számtól, hanem a katonák erejétől függ. Az Isten is segíteni
fogja a mennyekből a szent hitéért harczolókat.  Kezükben van, úgymond,
nem csak a hazának, melynek elfoglalására jött ez ellen, hanem az egész
keresztény világnak is sorsa. Miután a nádor egyszersmind a király is az
összes hadosztályoknál megfordultában ilyen s hasonló szavakat mondott, a
király visszatért helyére.

A napnak nagyobb részét ezután az ellenségre való várakozásban töltöttük.
Az ellenség kisebb csapatokat bocsátván előre, a kik a mieinkkel
csatároztak, még mindig a dombok mögött tartózkodott; nem tudni, hogy
azért tette-e ezt, hogy bennünket kedvezőtlen helyre csaljon, vagy azért,
hogy a csatát másnapra halasztva éjjel váratlanul lepjen meg bennünket a
táborban, a mi katonáinak és ágyúinak nagyszáma mellett nem is lett volna
neki nehéz, - vagy inkább azért, hogy az ütközetre való várakozással
kifárasszon bennünket. Erre vonatkozóan az ellenség igazi czélját
mostanáig nem tudtam meg. Annyi bizonyos, hogy egész nap feszült
várakozásban tartott bennünket.

Ezen várakozásunk közben pillantottuk meg este felé az ellenségnek a
tőlünk jobbra, a dombok alatt elterülő völgyben feltünő csapatait, melyek
csendben nyomultak előre, csupán dárdáik hegyének csillogása árulta el
őket. Ekkor a barát megsejtvén, a mi igaz is volt, hogy ezek vagy táborunk
elfoglalására, vagy a végett jöttek, hogy bennünket bekerítsenek, az első
csatarendből a királyhoz vágtatva megparancsolta Ráskay Gáspárnak, hogy a
másik kettővel együtt, a kik a király személyének őrizetére voltak
rendelve, menjen és tudja meg, hogy mit akarnak azok a csapatok, s ha
lehet, szorítsa őket vissza. Ráskay azonban a már előbb rábízott feladatra
való tekintettel visszautasította e megbízást; de mikor látta, hogy a
barát mennyire sürgeti, s a király sem mond ellent a barát parancsának,
nehogy gyávaságra és félénkségre magyarázzák azt, a mit pedig nagyon is
alapos okból tett, sarkantyúba kapta lovát, s társaival s az egész, nekik
alárendelt csapattal elvágtatott oda, a hova küldték. Azt remélte, s ez
kétségtelennek is látszott, hogy könnyen visszatérhet onnan kellő időre, a
mikor a királynak szüksége lesz rá.

Még akkor is, mikor ezek elindultak oda, a hova mondottuk, bizonytalan
volt, hogy alkalmat ad-e az nap az ellenség a csatára; pedig már délután 3
óra körül járt az idő. A főurak közül némelyek a hosszú várakozást megunva
azt ajánlották, hogy visszavonulót kell fuvatni s vissza kell térni a
táborba. Mikor ezt a barát megtudta, társával gyorsan a királyhoz sietett,
s figyelmeztette őt, hogy az ütközetet semmi esetre sem szabad
elhalasztani, mert kisebb veszedelemmel jár most az ellenség csapatainak
egy részével, mint holnap az egész sereggel megütközni; most a győzelem
kétségtelen. Ezen szavakra a király rögtön jelt adott a támadásra. A
trombiták és kürtök harsogásába vegyült a katonák csatakiáltása, vagy
inkább harczi éneke, a kik szokás szerint a megváltó Jézus nevét
hangoztatták. Ugyanazon pillanatban nagyszámú ellenséges csapatokat
láttunk a velünk átellenes dombról lassan leereszkedni; ott volt a török
császár is. Most aztán feltették a sisakot a király fejére; a király
arczát ekkor nagy sápadság borította el, mintha előrelátta volna a jövendő
veszedelmet.

A mint a támadásra jelt adtak, az első csatarendben állók hevesen
összecsaptak az ellenséggel; elsütötték összes ágyúikat. A támadás nem sok
kárt okozott az ellenségben, bár sokkal hevesebb volt, mintsem katonáink
számától várni lehetett volna; az ellenség részéről többen estek el, mint
a mi részünkről. Végre is az ellenség vitézül küzdő katonáink elől
hátrálni kezdett, vagy azért, mert a mieink támadása visszaszorította őt,
vagy azért, hogy közelebb csaljon bennünket ahhoz a helyhez, a hol ágyúi
voltak felállítva. Ekkor sebes vágtatva érkezett a királyhoz Báthory
András és jelentette, hogy az ellenség meghátrált, s miénk a győzelem;
előre kell nyomulni, s támogatni kell az ellenséget üldöző csapatokat.
Erre árkon-bokron át mi is előre siettünk, s mikor arra a helyre értünk, a
hol kevéssel előbb folyt a harcz, ott láttuk a mieink közül sokaknak, az
ellenség közül még többnek a holttestét a mezőn szerteszét heverni;
némelyek még életben voltak, s még leheltek. Vitézeink még mindig keményen
helyt álltak, s hősiesen küzdöttek az ellenséggel. Mig azonban a király
csatarendje nagy sietséggel nyomult előre, már a mennyire a pánczélosokkal
sietni lehetett, a jobb szárny hátrálni kezdett és sokan futásnak eredtek
erről a szárnyról; azt hiszem, az ellenság ágyúi rémíthették meg őket, a
melyek csak akkor kezdtek működni. Ez a körülmény, s azon kívül a gyors
tüzelés - a lövegek már nekünk is, a kik a király mellett voltunk, fejünk
fölött röpködtek, - nagy rémületet keltett mindenkiben.

A király ekkor már nem volt a mi hadosztályunknál; vagy az előtte álló
sorok egyikébe ment át, minthogy már előbb úgy határozták, hogy a király
ne maradjon egy helyen, vagy azok ragadták ki őt a seregből, a kikről
mondottuk, hogy a király háta mögött álltak. Mindkét eset lehetséges volt,
Némelyek azt állítják, hogy csatarendjének első sorát is elhagyva egészen
az első csatarendig előre ment, s ott vitézül küzdött az ellenséggel. Én a
magam részéről ezt sem kétségbevonni, sem állítani nem merem. Abban
bizonyos vagyok, hogy sorainkból akkor tünt el, mikor az ellenség ágyúi
megszólaltak s a jobb szárny futásnak eredt. A másik, a kikről
észrevettük, hogy csaknem ugyanakkor szintén eltünt abból a sorból, az
esztergomi érsek volt, s vele együtt még egypáran azok közül, a kik a
király mellett állottak.

Én a király elvesztése miatt sem azokat nem merem hibáztatni, a kik
őrizetére voltak rendelve, sem azokat, a kik talán rosszkor vitték őt el a
seregből, hanem pusztán szerencsétlen végzetünknek tudom ezt be, mely azt
rendelte számunkra, hogy a királyt elveszítve ne csak azt viseljük el, a
mit külső ellenségtől kellett szenvednünk, hanem az elhalt király helyébe
új király választása miatt belső viszályok és pártoskodások is tépjenek
bennünket; bűneink miatt bizony még súlyosabb csapásokat is megérdemeltünk
volna.Mert azt tudjuk, hogy azok mindketten [30] hűségesek voltak a
királyhoz, s a király megmentésére mindent megtettek. A mi pedig azt a
három férfit illeti, a kik a király személyének őrizésére voltak rendelve,
bizonyos, hogy mielőtt azok az ellenségtől, a melynek feltartása végett
küldték ki őket, visszatérhettek volna, már az egész sereg futásnak eredt;
egyet közülük el is fogtak, de az rögtön meg is menekült. Annál nehezebb
szívvel kell tehát elviselnünk, hogy valaki egy erről tartott beszédében,
ha ugyan az ilyesmit beszédnek lehet nevezni, - hamisan azzal vádolt
bennünket, hogy cserben hagytuk a királyt [31]. Vagy lehet-e azt mondani,
hogy cserben hagyták a királyt azok, a kik mindent megtettek neki, a mit
jó és hű alattvalóktól várni lehet, s a kik majdnem mindnyájan ott
feküdtek azon a mezőn, a melyen a király feküdt, s halálukkal
bizonyították, mily közel voltak királyukhoz, s mennyire szerették
hazájukat? De az a híres történetíró, a ki ezt írja, s a ki annyi bűnt
tulajdonít nemzetünknek, ennek a csatavesztésnek a történetét is úgy írta
meg, hogy én restellem azt, hogy ő oly szemérmetlenül merészkedett egy
előtte teljesen ismeretlen dolgot nyilvánosságra bocsájtani. De térjünk
vissza tárgyunkra.

Bár a király serege, mint mondottuk, erősen megzavarodott s futásnak
eredt, még azután is tovább folyt a harcz, de már nem azon a széles
síkságon, hanem közvetlenül az ágyúk előtt; ezek már annyira közel voltak
hozzánk, hogy alig tíz lépésnyi távolság választott el bennünket tőlük.
Ekkor azután nemcsak a rémület, hanem az ágyúk füstje következtében is, a
mely mindent betöltött s a látást is akadályozta, a sereg nagy része
kénytelen volt az említett mocsarak mellett elterülő völgybe ereszkedni,
mig a többiek vitézül küzdöttek tovább az ágyúk előtt. Mikor azonban azok,
a kik a völgybe húzódtak, ismét visszatértek s harczolni kezdtek, az
ágyúzás és a füst annyira elviselhetetlenné vált, hogy a sereg nagy része
futásnak eredt, s az ágyúkkal harczolók is kénytelenek voltak menekülni.
Egytől-egyig mindenki futásban keresett tehát menedéket; futott, ki merre
látott, jobbára azokon a helyeken át, a melyeken az imént győzelmet
remélve jöttünk, s a tábor helyén keresztül, a melyet az ellenség annyira
feldúlt és elpusztított, hogy csak romjai maradtak; szerteszéjjel hevertek
azok holttestei, a kik a táborban maradtak vissza.

Mikor az ellenség futásunkat látta, azt hitte, hogy ez csak cselből
történik, ezért, vagy talán mert a harcz kifárasztotta őket, sokáig
csatarendben maradtak, s az éj sötétjének leszállta előtt tartózkodtak az
üldözéstől.

Ez a körülmény s az éjjel nem sokára meginduló sűrű zápor sokaknak
lehetővé tette a menekülést.

A csata körülbelül másfél óráig tartott. Sokakat az említett feneketlen
mocsár temetett magába. A király testét, a kiről pedig némelyek azt
állítják, hogy szintén itt pusztult el, Mohács fölött, fél mérföldnyire a
Csele nevű falutól egy mély földszakadékban találták meg utóbb, ebben a
szakadékban a Duna kiáradása következtében akkor a rendesnél nagyobb víz
volt, ebbe fult bele lovastul együtt, úgy mint volt, teljes fegyverzetben.
Mások is itt vesztek ezen a helyen, nem messze innen találták meg Trepka
Andrásnak és Azebs [32] Istvánnak holttestét. A barát állítólag az első
sorban esett el vitézül küzdve; törzséről levágott fejét dárdára szúrva
másnap diadalmasan hordozták körül az ellenség táborában; azt mondják,
hogy később a szultán sátra elé tűzték ki. A csatát követő napon a foglyul
esettek közül ezerötszázat, köztük a főurak nagyrészét körbe állítva a
győztes sereg szemeláttára lefejeztek. A foglyok közül csak keveset
hagytak életben, hogy a szultán és Ibrahim basa kitudhassa ezektől a
szükséges tudnivalókat. Ez utóbbiak között volt Miklós, melléknevén
Herczeg, a mi fejedelmet jelent a mi nyelvünkön, tényleg fejedelemnek s a
király kincstárnokának tartotta őt a török, továbbá a lengyel Pilaczky
János és Maciejovszky János, mind a hárman a király udvarnokai. Mikor ezek
utóbb visszakerültek a királynéhoz, sokat megtudtunk tőlük, melynek
elmondását azonban tiltja a történetírói rövidség. Megmenekült Fekete
Mihály és Majtényi Bertalan is, a kiket később nagy összegben váltottak
ki.

A csatában és a futás közben a királyon kívül elvesztek az egyházfők
közül: Szalkai László esztergomi érsek, Tomori Pál kalocsai érsek és
fővezér, Perényi Ferencz váradi, Móré Fülöp pécsi, Paksi Balázs győri,
Csáholi Ferencz csanádi, Palinai György boszniai püspök; a főurak közül:
Zápolya György szepesi gróf, a másik fővezér, Drágfi János országbíró,
Ország Ferencz főudvarmester, Korlátkői Péter és Trepka András
főajtónállók, Horváth Simon királyi főpinczemester, Szécsy Tamás, Perényi
Gábor, Sárkány Ambrus, Palóczi Antal, Czetrini Mátyás, Frangepán gróf,
Bánfy Zsigmond, Hampó Ferencz, Batthyányi János, a cseh Schlick István s
több más cseh és morva úr. Az oirszág birtokos nemesei közül: Balázsi
Ferencz, Tarczay Miklós, Paksy János, Istvánfy János, Várady Imre,
Podmaniczky Mihály, Orlovsics György zengi kapitány, Aczél István pozsonyi
várnagy, Pogány Zsigmond, Tornally János, Kállay János és István, Forgács
Miklós. Ezeken kívül körülbelül 500 birtokos és nemes. A gyalogságból
három vagy négy ezernél nem igen maradt több életben, pedig vagy 12-13
ezer gyalogos volt, ezeknek vezérei közül Cyprusi Hannibalon kívül alig
menekült meg valaki. Az összes ágyúk, ágyúsok, a melyek a seregnél voltak,
valamint azok is, melyek a hajón maradtak, az ellenség kezeibe kerültek.
Ezeket a derék és tevékeny Hardeck János grófra bízták, ki kezdettől fogva
állandóan a király mellett szorgoskodott, s a király legmeghittebb emberei
közé tartozott, - de sajnos, későn, csak a csatat előtti napon kapta ú a
megbizatást.

A csatát követő napon és éjszakán az ellenség benyargalta a közeli
vidéket, s a mi eléje került, azt felégette és elpusztította, nem
kegyelmezett senkinek, sem nemnek, sem kornak, sem vallásnak, s
mindenfélekép kegyetlenkedett a szerencsétlen nemzeten. Nincs elég erőm
ahhoz, hogy azon éjnek s a következő napoknak borzalmait festhessem. Nem
hiszem, hogy ellenség valaha oly kegyetlenséggel dühöngött volna, mint
most történt ez az egész dunáninneni Magyarországon. Többek között olyan,
ez előtt talán sohasem hallott dolog is történt, hogy a csecsemőket a
szerencsétlen anyák elevenen ásták a földbe, hogy sírásuk el ne árulja
őket; anyáik elmenekültek ők meg ott fulladtak meg a földben, a levegőtől
elzárva. Az ellenség egészen a Balaton taváig haladt előre, s közben Pécs
híres városát felégette; a vár azonban, s a várban álló szép templom
épségben maradt.

Mialatt ezek történtek, a vajda már Szeged környékén volt az erdélyi
csapatokkal. Minthogy a csapat nem haladhatott elég gyorsan előre, ő maga
könnyű kocsira szállt, s néhányad magával a királyhoz sietett, hogy
legalább maga vegyen részt az ütközetben, a melyről hallotta, hogy már nem
késik sokáig.  Kristóf gróf meg Zágrábig jutott el. A király segítségére
jövő csehek egy része Székesfehérvártól nem messze, más része Győr
környékén volt. Ugyancsak ezen a tájon volt már György brandenburgi őrgróf
és Neuhaus Ádám csek kanczellár is.

Mikor a királyné a csatavesztésről értesült, nem tudván még ekkor, hogy a
király is elesett, a veszprémi püspökkel és Thurzó Elekkel meg a pápai
követtel rémülten Pozsonyba futott; kincseinek s egyéb ingóságainak nagy
részét a Dunán szállították utána. Igaz ugyan, hogy ezekben, valamint a
budai polgárok vagyonában is Orbáncz András esztergomi várkapitány tett
némi kárt, de mégis messze eltávolodik az igazságtól ennek leírásában az
az író, aki könnyű katonaságunkat is, kiket huszároknak neveznek, azzal
vádolja, hogy a királyné udvarhölgyeivel szemben illetlenül viselkedtek, s
csúfságra azoknak papucsaiban ugráltak. [33]

A török császár egy pár napot a csatahely környékén töltve, maga köré
gyűjtötte mindazokat, a kiket zsákmánylásra bocsátott, s aztán Buda felé
indult; a Duna partján való hatszori vagy hétszeri táborozás után meg is
érkezett ide, felégetve az utjában talált falvakat és városokat. Budát
minden őrség nélkül találta és felégette, csak a várat hagyta épségben a
királyi istállóval és vadaskerttel. Azután az egész dunáninneni
Magyarországra zsákmánylókat bocsátván, a Duna és a Balaton közt fekvő
területet tűzzel-vassal pusztította. - Esztergom várát azonban, - bár a
fentebb említett Orbáncz András elhagyta, - egy alacsony származású ember,
a ki azelőtt az esztergomi káptalan gyalogosaink a vezére volt, név
szerint Nagy András, a ki kevesed magával oda menekült, megvédte, valamint
a parasztok, és szerzetesek megvédték Visegrádot is, a királyi korona
őrizőhelyét. Oly nagy félelem szállotta meg a mieink szivét, mikor
meghallották, hogy a szultán Budára érkezett, hogy a mondott várak, s
ezekkel együtt Tata, Komárom és Székesfehérvár csak azért menekültek meg,
mert a szultán, nem tudni mi okból, megelégedve az ország elpusztításával,
nem tartotta szükségesnek a váraknak és megerősített helyeknek
megostromlását.

Az ellenség, mely Magyarországon ekként dühöngött, sehol sem talált
nagyobb ellenállásra, csak Maróthon [34], mely nem messze van
Esztergomtól. Ez az esztergomi érseknek kies fekvésű mulató helye, azon
erdők között, melyeket mi Vértesnek nevezünk, minden felől erdők és berkek
veszik körül. Ide húzódtak a mieink közül néhány ezren feleségeikkel és
gyermekeikkel együtt, bizván a helynek természettől is megerősített
voltában. Ezekkel az ellenség több izben is kemény harczot vívott, s az
ellenségből mindannyiszor sokan elestek.  Végre is, mikor az ellenség a
mieink táborát, melyet szekerekből alkottak, sehogy sem tudta elfoglalni,
kénytelen volt ágyúkat hozni, s így aztán a tábort szétlőtték, s az ott
levőket majdnem egy szálig levágták. Azok a nagy holttestrakások, a melyek
most is láthatók ott, elárulják az öldöklés nagyságát. Azok, a kik egy
páran megmenekültek innen, azt mondják, hogy körülbelül 25,000 magyar volt
itt. Összevéve mindazokat, a kiket levágtak és a kiket fogságba ejtettek,
merem állítani, hogy azok közül, a kiket én ismertem, majdnem
tizenkétezren pusztultak el ebben a veszedelemben.

Miután a dunáninnent a leírt módon a Dráva torkolatától Győrig
elpusztította, s rémülettel töltötte el még a távoliakat, sőt a bécsieket
is, Pestnél a Dunába hidat veretvén, Budára érkezésének 14-ik napján [35]
a szultán átkelt Magyarországnak dunántúli részére. Innen a Duna-Tisza
közén mindenfelé szétküldte katonáit, hogy itt is hasonlókép pusztítsanak
és égessenek, mint a Dunáninnen, s mindazokat, a kik nem mentek át a
Tiszán, vagy kardélre hányatta, vagy fogolylyá tette. Mikor végül eléggé
kidühöngte magát a szerencsétlen Magyarországon, a Duna és Dráva között
elfoglalt egész terülketet, még Buda várát és városát is minden őrizet
nélkül hagyva visszatért birodalmába, [36] minthogy a Kis-Ázsiában, melyet
Natoliának hívnak, kitört lázadás haza hívta őt.